A téli szünet-láz rajtam is kiütött.
Ma reggel ugrálva öleltem meg a kis kutyámat, anyát, apát és Jácintot is. Hát, mi már csak ilyen ölelgetős család vagyunk, hiába..
Anya elég furcsán nézett rám a nagy szeretet kitörésemtől, mert.. khm, anya-lánya kapcsolat az én koromban kicsit nehézkes. Majdnem minden nap veszekszünk, általában semmiségekért. De, mindenki így van vele, nem?
Anyát pár szóval így jellemezném : tökéletességre törekvő konyha-és rend királynő. Az utóbbi igaz rá, az előbbi pedig néha balul sül el (itt gondolok arra, hogy mindig rá kell várni legutoljára, ha megyünk valahova..)
Egész éjjel hánykolódtam. A srác mosolya jutott eszembe. Millió olyan srác van, mint ő, mégis csak rá bírtam gondolni.. Pedig nem kéne... Mennyi esélye van annak, hogy újra találkozom vele? Szinte semennyi. És ez így van rendjén...szerintem. Nem hiszem, hogy pont most fogok rátalálni a nagy ,,Ő”-re. Én amúgy sem hiszek az ilyenekben. Ráadásul én még az ,, Eternal Love ,, -ban sem hiszek. Egyszer úgy is mindennek vége van. Bár néha titkon abban reménykedem, hogy egyszer elmúlik az erről alkotott véleményem. De most csak arra tudok gondolni, hogy bebeszéljem magamnak: Ő nem érdekel!
- Laura, meddig maradtál fent? - nézett rám aggódó tekintettel anya, miközben az tízóraimat pakolta.
- Nyam... - ásítottam - Nem maradtam fenn.. - motyogtam. Gyorsan felkaptam a szendvicset, és a garázs irányába indultam.
Olyan jó, hogy itt a szünet. Mondjuk csak egy hét. Adhattak volna többet is. Abba csak nem halnak bele, hogy távol vannak tőlünk a tanárok és nem idegesítjük őket. De hát mind egy...majd kitalálunk valami kis csínyt. Csak úgy... szünet előtti ajándéknak. Had sajnálják, hogy nem tart tovább a szünet. •gonosz nevetés•. De most, nagyon örülök a szünetnek, (mint minden más diák és tanár ezen a világon) mert Betti átjön és idén anyu elengedett minket csavarogni késő este. Azt hiszem csajbuli lesz. Á istenem! De jó egy este lesz. Már előre izgulok.
Miközben itt gyalogolok és ezeken gondolkodom, azt hiszem mintha láttam volna egy árnyat a hátam mögött, de nem biztos. Inkább körülnézek. Valakit megláttam a lámpa mögött vagy csak tényleg képzelődöm. Hát azt hiszem inkább megyek tovább.
- Hu! - valaki erősen megszorított hátulról. És tudom is, hogy ki.
- Szia Betti! - Betti még mindig csak ölelgetett és nem eresztett.
- Miért nem ijedtél meg?! - mérgelődött magában.
- Mert tudom, hogy csak te lehetsz ilyen ,,James Bond” aki észrevétlenül a hátam mögé oson és rámugrik. - remélem ettől jobb lesz a kedve. És tényleg! Máris látom a mosolyt az arcán. Nem szeretem, ha Betti szomorú. Olyankor nem áll neki jól a szemceruza.
- Tudom, hogy pró vagyok. Na, de ugye te is várod az estét?! Mert én már alig bírom türtőztetni magam. - vigyorgott Betti. - És kitaláltam, hogy hova menjünk később! - látom az elégedettséget az arcán. Azt hiszem készül valamire...
- Még szép, hogy várom! - ugráltam izgalmamban - Azt hiszem Jácint nem lesz otthon, de ebben nem vagyok biztos. Apa dolgozni fog, anya meg a szomszédban lesz a barátnőjénél, hisz hamarabb elengedik a munkából, - sosem hagyná ki ezt az alkalmat - Szóval azt hiszem elleszünk.
- Abban biztos vagyok! De szerintem menjünk, mert még a végén elkésünk. - és azzal húztunk is a suliba.
Amikor megérkeztünk, mindenki izgatott volt.
- Ezeknek meg mi bajuk van? - néztünk össze Bettivel
- Nem tudom. Kérdezzük meg. - és nem is kellett többször mondani. Betti egy mozdulattal megrántotta egy kilencedikes fiú kapucniját. - Hé! Te tudod mi történik itt? - kérdezte Betti komoly arccal. Hátha komolyan veszi a fiú.
- Ööö..ö..ö.. - A fiú csak dadogott. Vagy megijedt Bettitől vagy belezúgott. Hát, bármelyik is, sajnálom szegény kölyköt.
- Mondjad már! Vagy talán néma vagy? - méregette Betti a srácot. - Lau! Kérdezd meg te! - hát jól van...nem fogok belehalni.
- Helló! Nem tudod véletlenül, hogy miért ilyen izgatott mindenki? - néztem rá közömbösen. Nyugi van, én nem bántalak. - próbáltam sugározni.
- Ö..de. Az igazgató délután négy órától öö.. este nyolcig halloween-i bulit öhm..rendez itt a suliban. - próbált ő is komoly fejet vágni...de nem igazán ment neki.
- Ó, értjük. Köszi! - aztán elrángattam Bettit a folyosón. - Ezért kellett szegény kilencedikest megrémíteni? - néztem Betti szemébe.
- Azt hittem ha ,,jókislányosan” mondom akkor nem fogja elmondani. - mondta, mintha ez csak egyértelmű lenne..
- Miért ne mondaná meg? - néztem rá kérdőn.
- Hát mit tudom én! Csak úgy.
- Tök mind egy. Menjünk be az osztályba. - javasoltam beletörődve. Végülis már megtudtuk amit akartunk. Buli, mi? És ezt miért nem tudtuk eddig?! Ah..
- És.. - dobtam le a táskám a padom mellé
- És mi? Természetesen ott a helyünk! - vigyorgott - Alig várom hogy a tuti jelmezemmel ijesztgethessem a törpikéket.. Délután benézünk egy boltba, oké?
- Először is. Ezek nem törpék -, kilencedikesek! Másodszor pedig ez nem egy jelmezes bál.
- Tudom, de..
- ..úgyis meg fogod valósítani a tervedet, mi? - mosolyogtam - Jól van na, beszállok én is.. Hova megyünk? - Vámpírok! - csillant fel a szeme - És egy kis jelmezes boltba, pár utcányira tőlünk.
- Ühüm, tök jó ötlet. De nem túl sablonos? Már ha ilyesztgetni akarsz..
- De hé, nem muszáj neked is annak lenned. Mondjuk, te lehetnél a Kör-ből az a kiscsaj, tudod, amelyik kimászik a tévéből azon a képen! Asszem' Samara vagy mi a neve. Neked alapból fehér a bőrtipusod, csak egy kis puderrel még halálibbá tesszük. Egy fekete paróka kell, vagy lemosható festék. - nézett rám bíztatóan. Oh, szóval ezt bóknak szánta?! Megpróbálom úgy elfogadni. Hm, fessem be a hajam, vagy paróka? Azt hiszem, inkább paróka. Meg amugy is, még nem próbáltam fekete hajat. Egyszer mindent el kell kezdeni. Mondjuk jókor szólnak, mivel a buli ma este van. Gratula Igazgató bá'! Jó időzítés mondhatom.
Lényeg ami lényeg, hogy semmi okom nincs, amit felhozhatnék a buli alól kimentés miatt. Jön a szünet, nincs házink, tuti elengednek, ha csak valami csoda folytán nem épp valami messze élő rokonunk látogat meg.. (valószínűsége : nulla a kétszáz-huszonhaton százalék) És igazából kicsit el is szeretnék menni. Jó dolog a haverokkal bulizni, táncolni, kajálni.. Jobban össze zökken az osztály. És persze újjabb esély ez Dani és Betti kapcsolatának.
Gyorsba elrohantam a kulcsért, hogy beengedjem Bettit. Mire lerohantam a lépcsőn, keresztül az ebédlőn egy folyosón át arra gondoltam, hogy.... Eldöntöttem! Először cukrászda és csak azután a jelmez.Ma reggel ugrálva öleltem meg a kis kutyámat, anyát, apát és Jácintot is. Hát, mi már csak ilyen ölelgetős család vagyunk, hiába..
Anya elég furcsán nézett rám a nagy szeretet kitörésemtől, mert.. khm, anya-lánya kapcsolat az én koromban kicsit nehézkes. Majdnem minden nap veszekszünk, általában semmiségekért. De, mindenki így van vele, nem?
Anyát pár szóval így jellemezném : tökéletességre törekvő konyha-és rend királynő. Az utóbbi igaz rá, az előbbi pedig néha balul sül el (itt gondolok arra, hogy mindig rá kell várni legutoljára, ha megyünk valahova..)
Egész éjjel hánykolódtam. A srác mosolya jutott eszembe. Millió olyan srác van, mint ő, mégis csak rá bírtam gondolni.. Pedig nem kéne... Mennyi esélye van annak, hogy újra találkozom vele? Szinte semennyi. És ez így van rendjén...szerintem. Nem hiszem, hogy pont most fogok rátalálni a nagy ,,Ő”-re. Én amúgy sem hiszek az ilyenekben. Ráadásul én még az ,, Eternal Love ,, -ban sem hiszek. Egyszer úgy is mindennek vége van. Bár néha titkon abban reménykedem, hogy egyszer elmúlik az erről alkotott véleményem. De most csak arra tudok gondolni, hogy bebeszéljem magamnak: Ő nem érdekel!
- Laura, meddig maradtál fent? - nézett rám aggódó tekintettel anya, miközben az tízóraimat pakolta.
- Nyam... - ásítottam - Nem maradtam fenn.. - motyogtam. Gyorsan felkaptam a szendvicset, és a garázs irányába indultam.
Olyan jó, hogy itt a szünet. Mondjuk csak egy hét. Adhattak volna többet is. Abba csak nem halnak bele, hogy távol vannak tőlünk a tanárok és nem idegesítjük őket. De hát mind egy...majd kitalálunk valami kis csínyt. Csak úgy... szünet előtti ajándéknak. Had sajnálják, hogy nem tart tovább a szünet. •gonosz nevetés•. De most, nagyon örülök a szünetnek, (mint minden más diák és tanár ezen a világon) mert Betti átjön és idén anyu elengedett minket csavarogni késő este. Azt hiszem csajbuli lesz. Á istenem! De jó egy este lesz. Már előre izgulok.
Miközben itt gyalogolok és ezeken gondolkodom, azt hiszem mintha láttam volna egy árnyat a hátam mögött, de nem biztos. Inkább körülnézek. Valakit megláttam a lámpa mögött vagy csak tényleg képzelődöm. Hát azt hiszem inkább megyek tovább.
- Hu! - valaki erősen megszorított hátulról. És tudom is, hogy ki.
- Szia Betti! - Betti még mindig csak ölelgetett és nem eresztett.
- Miért nem ijedtél meg?! - mérgelődött magában.
- Mert tudom, hogy csak te lehetsz ilyen ,,James Bond” aki észrevétlenül a hátam mögé oson és rámugrik. - remélem ettől jobb lesz a kedve. És tényleg! Máris látom a mosolyt az arcán. Nem szeretem, ha Betti szomorú. Olyankor nem áll neki jól a szemceruza.
- Tudom, hogy pró vagyok. Na, de ugye te is várod az estét?! Mert én már alig bírom türtőztetni magam. - vigyorgott Betti. - És kitaláltam, hogy hova menjünk később! - látom az elégedettséget az arcán. Azt hiszem készül valamire...
- Még szép, hogy várom! - ugráltam izgalmamban - Azt hiszem Jácint nem lesz otthon, de ebben nem vagyok biztos. Apa dolgozni fog, anya meg a szomszédban lesz a barátnőjénél, hisz hamarabb elengedik a munkából, - sosem hagyná ki ezt az alkalmat - Szóval azt hiszem elleszünk.
- Abban biztos vagyok! De szerintem menjünk, mert még a végén elkésünk. - és azzal húztunk is a suliba.
Amikor megérkeztünk, mindenki izgatott volt.
- Ezeknek meg mi bajuk van? - néztünk össze Bettivel
- Nem tudom. Kérdezzük meg. - és nem is kellett többször mondani. Betti egy mozdulattal megrántotta egy kilencedikes fiú kapucniját. - Hé! Te tudod mi történik itt? - kérdezte Betti komoly arccal. Hátha komolyan veszi a fiú.
- Ööö..ö..ö.. - A fiú csak dadogott. Vagy megijedt Bettitől vagy belezúgott. Hát, bármelyik is, sajnálom szegény kölyköt.
- Mondjad már! Vagy talán néma vagy? - méregette Betti a srácot. - Lau! Kérdezd meg te! - hát jól van...nem fogok belehalni.
- Helló! Nem tudod véletlenül, hogy miért ilyen izgatott mindenki? - néztem rá közömbösen. Nyugi van, én nem bántalak. - próbáltam sugározni.
- Ö..de. Az igazgató délután négy órától öö.. este nyolcig halloween-i bulit öhm..rendez itt a suliban. - próbált ő is komoly fejet vágni...de nem igazán ment neki.
- Ó, értjük. Köszi! - aztán elrángattam Bettit a folyosón. - Ezért kellett szegény kilencedikest megrémíteni? - néztem Betti szemébe.
- Azt hittem ha ,,jókislányosan” mondom akkor nem fogja elmondani. - mondta, mintha ez csak egyértelmű lenne..
- Miért ne mondaná meg? - néztem rá kérdőn.
- Hát mit tudom én! Csak úgy.
- Tök mind egy. Menjünk be az osztályba. - javasoltam beletörődve. Végülis már megtudtuk amit akartunk. Buli, mi? És ezt miért nem tudtuk eddig?! Ah..
- És.. - dobtam le a táskám a padom mellé
- És mi? Természetesen ott a helyünk! - vigyorgott - Alig várom hogy a tuti jelmezemmel ijesztgethessem a törpikéket.. Délután benézünk egy boltba, oké?
- Először is. Ezek nem törpék -, kilencedikesek! Másodszor pedig ez nem egy jelmezes bál.
- Tudom, de..
- ..úgyis meg fogod valósítani a tervedet, mi? - mosolyogtam - Jól van na, beszállok én is.. Hova megyünk? - Vámpírok! - csillant fel a szeme - És egy kis jelmezes boltba, pár utcányira tőlünk.
- Ühüm, tök jó ötlet. De nem túl sablonos? Már ha ilyesztgetni akarsz..
- De hé, nem muszáj neked is annak lenned. Mondjuk, te lehetnél a Kör-ből az a kiscsaj, tudod, amelyik kimászik a tévéből azon a képen! Asszem' Samara vagy mi a neve. Neked alapból fehér a bőrtipusod, csak egy kis puderrel még halálibbá tesszük. Egy fekete paróka kell, vagy lemosható festék. - nézett rám bíztatóan. Oh, szóval ezt bóknak szánta?! Megpróbálom úgy elfogadni. Hm, fessem be a hajam, vagy paróka? Azt hiszem, inkább paróka. Meg amugy is, még nem próbáltam fekete hajat. Egyszer mindent el kell kezdeni. Mondjuk jókor szólnak, mivel a buli ma este van. Gratula Igazgató bá'! Jó időzítés mondhatom.
Lényeg ami lényeg, hogy semmi okom nincs, amit felhozhatnék a buli alól kimentés miatt. Jön a szünet, nincs házink, tuti elengednek, ha csak valami csoda folytán nem épp valami messze élő rokonunk látogat meg.. (valószínűsége : nulla a kétszáz-huszonhaton százalék) És igazából kicsit el is szeretnék menni. Jó dolog a haverokkal bulizni, táncolni, kajálni.. Jobban össze zökken az osztály. És persze újjabb esély ez Dani és Betti kapcsolatának.
***
Iskola után szokásosan apa jött értem, szokásosan siettünk, de legalább tudtam beszélni vele erről az egész halloween-ről. Először nem hitt nekem, furcsán hathatott számára ez a hirtelen buli.. Báár, talán ha figyelt volna a legutóbbi szülőin, nem itt tartanánk..
De végül sikerült meggyőznöm, hogy nem akarok elzüllölni hazugságokkal, tényleg az van, amit állítok.
Hümmögött egyet. - Persze, menjetek csak! Ilyen fiatalon buliznotok kell, érezzétek jól magatokat!
Köszönet amiért nem említette meg az "ő idejében.." dolgot.
De még Betti szüleivel is kéne beszélni. Halloween utáni csajos buli nem ártana senkinek... Kivéve a tesómnak és a haverjainak. Muhahaha! Gonosz terveket szövögetek ördögi agyamban. De ezek ráérnek később is. Most.. valami jelmezt is kéne keríteni... csak a baj van. Hirtelen eszembe jutott, hogy eredetileg cukrászdába készültünk ma délután. Ez is elmarad.. valaki hív.
- Moshi-moshi, watashi wa Laura-chan! - szóltam bele tréfásan, mint egy japán. Egyébként tudtam, hogy Betti hív, már a "Riszálom ígyis-úgyis" (szép emlékek általános nyolcadik osztályából...) csengőhangnál.
- Moshi-moshi watashi wa a kapud előtt. - mondta szintén nevetve, de direkt rémes kiejtéssel. Ez van, ha két otaku felhívja egymást.
De végül sikerült meggyőznöm, hogy nem akarok elzüllölni hazugságokkal, tényleg az van, amit állítok.
Hümmögött egyet. - Persze, menjetek csak! Ilyen fiatalon buliznotok kell, érezzétek jól magatokat!
Köszönet amiért nem említette meg az "ő idejében.." dolgot.
De még Betti szüleivel is kéne beszélni. Halloween utáni csajos buli nem ártana senkinek... Kivéve a tesómnak és a haverjainak. Muhahaha! Gonosz terveket szövögetek ördögi agyamban. De ezek ráérnek később is. Most.. valami jelmezt is kéne keríteni... csak a baj van. Hirtelen eszembe jutott, hogy eredetileg cukrászdába készültünk ma délután. Ez is elmarad.. valaki hív.
- Moshi-moshi, watashi wa Laura-chan! - szóltam bele tréfásan, mint egy japán. Egyébként tudtam, hogy Betti hív, már a "Riszálom ígyis-úgyis" (szép emlékek általános nyolcadik osztályából...) csengőhangnál.
- Moshi-moshi watashi wa a kapud előtt. - mondta szintén nevetve, de direkt rémes kiejtéssel. Ez van, ha két otaku felhívja egymást.
- KAKAÓSCSIGAFOREVER!!! - kiabálta Betti felém rohanva, pontosabban nekem esve, mert ő ugye már az ajtóban állt. Én meg nagy kerek szemekkel néztem rá és majd felborultam az ölelésemtől, mielőtt belé kapaszkodtam, hogy ha már úgyis borulunk, akkor már boruljunk ketten. Logika.
- Te elmebeteg őrült! - röhögve próbáltam megtartani mindkettőnk egyensúlyát - Megártott a sok csoki?
- Bezony - bezony! - Szőke haját hátravetve vigyorgott rám, a szokásos bolond vagyok, de imádom ezt, problém? képével. - Die Schoko ist mein Drogen!
Vihogva elengedtem és betessékeltem. - Azon gondolkodtam, hogy meg kéne szívatni a tesómékat. Ma jön hozzá néhány haverja. Itt alszanak. Közben jön Sári az unokanővérem. Ő fog „ vigyázni ” ránk.
- Ú! Az tök jó! Már amúgy is rég találkoztam Sárival. Mióta elkezdte az egyetemet Debrecenben azóta csak talán kétszer találkoztunk. az utóbbi egy hatalmas buli volt. Emlékszel? - nézett fel, mintha ott kéne lennie egy emlékbuboréknak. Nos, én is felnéztem, bár a plafonon kívül sajnos nem vettem észre semmit. Attól még emlékszem arra a napra.. Ki ne emlékezne? Azt hiszem, még a kutyám is emlékszik
- Persze. - hagytam rá - Egyébként azt hiszem a barátját is elhozza. Még soha nem láttam... kíváncsi vagyok rá.
- Hát, ha ők is beszállnak a szívatásba akkor nekem tök mind egy. - mosolygott szélesen Betti - Egyébként megyünk vagy nem? - toporgott.
- Hát először elkészülök és utána cukrászda. Most kivételesen. Csak mert a csoki jó és kell neked. És azután pedig a jelmez. Oké?
- Végülis.. asszem van nálam annyi.. Na, húzás készülni, van öt perced, utána rád nyitom az ajtódat és random képet csinálok! - fenyegetőzött, én pedig már ott sem voltam. Sietnem kell, mert a végén még azon veszem észre a facebook falamat, hogy egy nem épp előnyös képen pörög. Előkotortam a rejtekhelyéről a pénztárcámat, beledobtam a kedvenc, egyszerű fehér válltáskámba, a telefonom mellé. Aztán jöhetett az öltözés, azzal hamar megvoltam, csak egy elfogadhatóbb felsőt kellett vegyek. Már indultam is le, hogy a cipőmet vegyem fel, amikor az ajtóban Bettibe ütköztem. Basszus, ez tényleg megcsinálta volna a képet! Lol. Na, ezért szeretem a barátnőmet.
- Betti, kész vagyok, lemaradtál a cikis képről! - tájékoztattam vigyorogva. - De azért köszönöm, hogy számíthatok rád, mint vekker, mert az egy tuti, hogy még azon is túlteszel ezzel a fenyegetéssel való siettetéssel! - hadartam még a torna cipőmbe bújva.
- Szívesen, bármikor, csak szólj. Ha kell reggel is jövök.
- Azért túlzásba ne vigyük. Elmentem! Olyan négy körül jövünk haza! - kiáltottam el magam még az ajtóból kijövet. Szép szokás, de általában mindenki így kommunikál, szóval én sem vagyok ez alól kivétel.
Egészen a cukiik dumáltunk Bettivel amikor ugyanis Ő kilépett abból a cukrászdából ahová mi is készültünk!!! Mennyi esély volt rá, hogy újra látom?! Persze ettől még nem gondolom azt, hogy már is az esküvőt tervezzük. Megdermedtem. Rázott a hideg. Szédültem. Dermedten álltam. Bámultam azt az elcseszett ajtót, amit abban a percben nagyon-nagyon utáltam. Betti is követte a tekintetem. Majd széles vigyorra húzta a száját. Éreztem, jött a gonosz fuvallat felé. Sőt! Tudtam! Itt most egy hatalmas beszólás következik. És a következőket mondta :
- Hé! Lau! Már nem is kell neked ez a csütörtöki srác! Itt van az ajtó! Nagyon belezúghattál! Legalább, ha összetöri a szíved akkor elégethetjük! - csapott a hátamra.
- Ööö.... - és kizökkentett a nézőpontomból. Beoltott. De rendesen! És ráadásul ott állt teljes életnagyságban előttem!! Ő! Akit csütörtök délután pillantottam meg a gyroszosnál. Nem hittem a szememnek. De Bettinek csak azért is vissza kell vágnom. Huncutul elmosolyodtam. - Ja! Szerintem hozzád az az ablak illene. Nézd! Milyen szexin néz rád! - és fürkészni kezdtem a srác tekintetét. Eszeveszettül sms-ezett. Egyszer csak halk nevetés hallatszott belőle. Hirtelen tudni akartam mi az a dolog amin nevet. Nagyon is érdekelt... Áh! Kicsit sem vagyok beteges! Ugyan!
Tudom, hogy Betti tudja, igazából mit néztem. Ő is az sms-ező hímnemű egyedet vizslatta.
- Basszus, min röhög ennyire? - pislogott nagyokat. Nem csak téged foglalkoztat ez, drága barátném. - Kurvára érdekelne. Téged nem? Mi lenne, ha... - kombinált. Amugy egy ideje egy helyben álltunk, egy bokor mögött, ami remélhetőleg eltakart a srác elől minket. Nem tudom, miért. Vajon miért?
- Nem szeretem a ha kötőszót, Bett - főleg nem a te szádból. Ahogy ezt a kávézót sem, rájöttem. Menjünk valahova máshova. Amugy is, valami elállja az utat. - célozgattam és el is indultam. Méltóságteljesen, csak előre nézve - terveztem. Az a baj az ilyenekkel, hogy ha felemelem a fejemet, a lábam elé nem nézek. Ez hogy is van? Gyűlölöm az ajtót, gyűlölöm a gravitációt. Ki szeretne még feliratkozni?
Picit megbotlottam, Betti meg jött utánam, mondva a saját elveit, én meg estem lassított felvétellel, ő meg oda nézett, pont amikor estem. Erre meg úgy éreztem, mintha most történt volna meg a Világ Káosz. Igazából a tudat súlya alatt, miszerint engem néz, nem azt a rohadt telefont, vagy még jobb, az sms-t, nagyon összezavart.
Ha! De nem estem el.
Ő viszont észrevett. Gáz van.
